Zamenhof élete
Zamenhof élete
(1859 – 1917)
Nála jobban ki tudná ezt elmondani…
Byalistokban születtem 1859. december 15-én. Apám is, nagyapám is nyelvtanárok voltak. A nyelvek számomra mindig a legkedvesebbek tárgyak közé tartoztak. Leginkább azt a nyelvet szerettem –, amelyen neveltek –, vagyis az orosz nyelvet. Nagy szorgalommal tanultam, arról ábrándoztam, hogy valamikor nagy orosz költő lehetek.
Örömmel tanulgattam más nyelveket is, de azok inkább elméletileg, mint gyakorlatilag érdekeltek. Mivel sohasem volt lehetőségem gyakorolni azokat, így csak magamban olvasgattam, de nem hangosan őket. Ezért csak három nyelven (oroszul, lengyelül, németül) beszéltem folyékonyan, a francia nyelvet könnyedén olvastam, kevésbé és rosszul beszélem.
Ezeken kívül kb. nyolc nyelvet tanultam még, melyeket csak nagyon kicsit és csak elméletileg ismerek.
Gyermekkoromban szenvedélyesen szerettem az orosz nyelvet, és az orosz birodalmat. Ám hamar meggyőződtem arról, hogy szeretetemet gyűlölettel fizetik, hogy ennek a nyelvnek és országnak kivételes vezetői, embernek nevezik magukat, akik bennem is csak egy jogtalan idegent látnak, mindenki gyűlöl, nem tisztel és elnyomják testvéreimet.
Láttam, hogy a városomban lakó nemzetiségek kölcsönösen gyűlölik és üldözik egymást, ettől sokat szenvedtem és olyan boldog időről kezdtem álmodozni, amikor elmúlik majd a nemzeti gyűlölet, amikor létezik majd egy nyelv és ország, mely teljes joggal tartozik használóihoz és lakóihoz, amikor az emberek kölcsönösen megértik egymást.
1869-ben Byalistokban jártam reálgimnáziumba. Két hónap múlva, súlyos betegség miatt ott kellett hagynom. 1870-ben újra sikeresen tanultam. 1873-ban szüleim Varsóba költöztek, ahol apám (Marko Zamenhof) a reálgimnáziumban kapott német nyelvtanári állást. Jómagam öt hónapig otthon maradtam, hogy a latin és a görög nyelvet tanuljam, és eztán kerültem a varsói 2. sz. nyelvi gimnáziumba, itt 1879-ben végeztem. Moszkvába utaztam, és az ottani egyetem orvosi karára iratkoztam be. Moszkvai társaim sok nemzetiség képviselői voltak és ez tovább erősítette bennem a törekvést, az „emberi család” egyesítésére.
Szüleim anyagi helyzete nagyon rosszul alakult, már nem tudtak Moszkvában taníttatni, és ezért 1881-ben visszatértem Varsóba, az ottani egyetemre jártam és 1885. január elején fejeztem be tanulmányaimat.
Vejseje faluba utaztam, hogy orvosi praxisomat megkezdjem. Néhány hónapi praktizálás után arról győződtem meg, hogy a közösségi orvosi praxis nekem nem megfelelő, mivel igen érzékeny vagyok és nagyon zavartak a betegek (haldoklók) szenvedései. Eztán visszamentem Varsóba és úgy határoztam, hogy nyugodtabb szakmát, nevezetesen a szemészetet választom. Hat hónapig egy varsói kórház szemészeti részlegénél dolgoztam, majd kevés időt az egyik bécsi klinikán tanultam. 1886 végén szemészeti praxist kezdtem Varsóban. Akkor ismerkedtem meg feleségemmel, Klara Silbernikkel Kovnoból. 1887. augusztus 9-én megnősültem. Előtte menyasszonyomat tájékoztattam ötletem lényegéről és jövő tevékenységem tervéről. Megkérdezem tőle, hogy hozzám tudja-e kötni sorsát? Ő nem csupán beleegyezett ebbe, de teljes rendelkezésemre bocsátotta a birtokában lévő pénzét is. Mely lehetőséget adott – kiadó hosszantartó keresgélése után – az első négy brosúrám (e szperantó, orosz, lengyel német és francia nyelvű tankönyvek) kiadására.
Majd eztán kiadtuk az „ Aldono”-t, a „ Neĝa Blovaro”-t, és a „ Gefratoj”-t, a „ Dua Libro” és az „ Aldono” könyveket; a német középszótárt, a teljes orosz, angolszótárt, és egy svéd tankönyvet; „ Mary Princino”-t, Egy címjegyzéket, stb. Továbbá némi összeget adtam: Einstein és H. Philips műveinek kiadására is. Sok hirdetést adtam fel az újságokban, nagy számban küldtem szét könyveket.
Az „Eszperantó tervezetem” szinte elnyelte feleségem pénzének nagy részét. A maradványt felemésztettük, mert orvosi praxisom bevétele iszonyatosan kicsi volt. 1889 végén egy fillér nélkül voltam! Nagyon szomorúvá vált az életem.
Távoznom kellett Varsóból és elmentem egy másik helyre kenyeret keresni. Feleségemnek el kellett utaznia apjához a gyermekemmel, én pedig 1889 novemberében Herson városba (Dél-Oroszország) utaztam, ahol nem voltak szemészek, itt reméltem családomnak kenyeret keresni. De ez a remény irtózatosan megcsalt: az ottani bevételek nem adtak lehetőséget családom ellátására, szerény és takarékos életvitelem ellenére. Egyszerűen – szó szerint – gyakran nem volt mit ennem: nagyon sokszor ebéd nélkül maradtam! Sem feleségem, sem rokonaim nem tudtak erről, mert feleségemet nem akartam ezzel szomorítani és leveleimben állandóan csak vigasztaltam, hogy jól vagyok, hogy a reményeim jók, hogy majd ide hívom hozzám, stb.
Végül már nem bírtam kitartani, és be kellett vallanom feleségemnek a teljes állapotot. Az idő tájt túlságosan büszke voltam. Pénzügyi segítséget senkitől sem fogadok el, mondtam. Ám a szomorúság és feleségem állhatatos kérése kényszerített arra, hogy apósom pénzbeli segítségét elfogadjam. 1890-ben visszatértem Varsóba, azt remélve, hogy orvosi praxisom jobban fog működni.
Ez esetben is csalódtam. Bevételeim egyáltalán nem bővültek, a tartozásaim pedig csak nőttek. Végül nem lévén lehetőség többet várni, 1893 októberében családommal Grodno városba költöztem. Ott a bevételeim nagyobbak voltak, mint Varsóban, ahol az élet is drágább volt. Noha keresetem Grodno ban sem fedezte teljesen kiadásaimat, és még mindig el kellett fogadnom apósom pénzadományát, de 4 éven át türelmesen kitartottam. Mivel gyermekeim nagyobbak lettek, drágább nevelést igényeltek és Grodno oly szegény volt, hogy ott egy szemész sohasem fogja növelni bevételeit, így apósom kitartó kérésére 1897 végén elhatároztuk, újra visszatérünk Varsóba, és ott teszünk egy utolsó próbát.
Az akkori lelkiállapotom iszonyatos volt. Nagyon jól éreztem, ez az utolsó próbálkozásom, és ha nem sikerül, elvesztem. Egy éven át majdnem megőrültem a reménytelenségtől. Végül, hála erőm utolsó megfeszítésének, sorsom kezdett kedvezőbbre fordulni.
Orvosi praxisom egyre növekedett és már 1901-ben akkora volt, hogy bevételem teljesen fedezte a kiadásokat. Megmenekültem. Sok éves súlyos szenvedés és küzdelem után most csendesebb életet és elegendő kenyeret tudtam családom számára biztosítani. (Ámbár természetesen nagyon szerényen kellett élnem és minden fillért kiszámoltam). Varsó legszegényebb utcáinak egyikében lakom, betegeim szegény emberek, és nagyon keveset fizetnek. Naponta 30-40 beteget kell fogadnom, hogy kapjak annyit, mint amennyit más orvos 5-10 pácienstől kap.
Ettől még elégedett vagyok. Mert van kenyerem, és nem szorulok senkinek sem a segítségére.
Három gyermekem van: egy fiam és két lányom. Nagyon fáradt vagyok és elnézését kérem, hogy hosszú levelemmel fárasztottam Önt.
Isten Vele!
Az Ön L. L. (Ludoviko Lazaro) Zamenhof ja
Átdolgozta: Szabadi Tibor J.
(Megjegyzés: Zamenhof egyik kedves ismerősének írta ezeket a sorokat.
Zamenhof a "Ludoviko" nevet csak eszperantó környezetben használta. Valódi neve: dr. LAZAR MARKOVICS ZAMENHOF)
További érdeklődőknek ajánlom figyelmébe az alábbi helyet:
http://www.vortaro.hu/zamnom.htm
Zamenhof élete
Nála jobban ki tudná ezt elmondani…
Byalistokban születtem 1859. december 15-én. Apám is, nagyapám is nyelvtanárok voltak. A nyelvek számomra mindig a legkedvesebbek tárgyak közé tartoztak. Leginkább azt a nyelvet szerettem –, amelyen neveltek –, vagyis az orosz nyelvet. Nagy szorgalommal tanultam, arról ábrándoztam, hogy valamikor nagy orosz költő lehetek.
Örömmel tanulgattam más nyelveket is, de azok inkább elméletileg, mint gyakorlatilag érdekeltek. Mivel sohasem volt lehetőségem gyakorolni azokat, így csak magamban olvasgattam, de nem hangosan őket. Ezért csak három nyelven (oroszul, lengyelül, németül) beszéltem folyékonyan, a francia nyelvet könnyedén olvastam, kevésbé és rosszul beszélem.
Ezeken kívül kb. nyolc nyelvet tanultam még, melyeket csak nagyon kicsit és csak elméletileg ismerek.Gyermekkoromban szenvedélyesen szerettem az orosz nyelvet, és az orosz birodalmat. Ám hamar meggyőződtem arról, hogy szeretetemet gyűlölettel fizetik, hogy ennek a nyelvnek és országnak kivételes vezetői, embernek nevezik magukat, akik bennem is csak egy jogtalan idegent látnak, mindenki gyűlöl, nem tisztel és elnyomják testvéreimet.
1869-ben Byalistokban jártam reálgimnáziumba. Két hónap múlva, súlyos betegség miatt ott kellett hagynom. 1870-ben újra sikeresen tanultam. 1873-ban szüleim Varsóba költöztek, ahol apám (Marko Zamenhof) a reálgimnáziumban kapott német nyelvtanári állást. Jómagam öt hónapig otthon maradtam, hogy a latin és a görög nyelvet tanuljam, és eztán kerültem a varsói 2. sz. nyelvi gimnáziumba, itt 1879-ben végeztem. Moszkvába utaztam, és az ottani egyetem orvosi karára iratkoztam be. Moszkvai társaim sok nemzetiség képviselői voltak és ez tovább erősítette bennem a törekvést, az „emberi család” egyesítésére.
Szüleim anyagi helyzete nagyon rosszul alakult, már nem tudtak Moszkvában taníttatni, és ezért 1881-ben visszatértem Varsóba, az ottani egyetemre jártam és 1885. január elején fejeztem be tanulmányaimat.
Vejseje faluba utaztam, hogy orvosi praxisomat megkezdjem. Néhány hónapi praktizálás után arról győződtem meg, hogy a közösségi orvosi praxis nekem nem megfelelő, mivel igen érzékeny vagyok és nagyon zavartak a betegek (haldoklók) szenvedései. Eztán visszamentem Varsóba és úgy határoztam, hogy nyugodtabb szakmát, nevezetesen a szemészetet választom. Hat hónapig egy varsói kórház szemészeti részlegénél dolgoztam, majd kevés időt az egyik bécsi klinikán tanultam. 1886 végén szemészeti praxist kezdtem Varsóban. Akkor ismerkedtem meg feleségemmel, Klara Silbernikkel Kovnoból. 1887. augusztus 9-én megnősültem. Előtte menyasszonyomat tájékoztattam ötletem lényegéről és jövő tevékenységem tervéről. Megkérdezem tőle, hogy hozzám tudja-e kötni sorsát? Ő nem csupán beleegyezett ebbe, de teljes rendelkezésemre bocsátotta a birtokában lévő pénzét is. Mely lehetőséget adott – kiadó hosszantartó keresgélése után – az első négy brosúrám (e szperantó, orosz, lengyel német és francia nyelvű tankönyvek) kiadására.
Az „Eszperantó tervezetem” szinte elnyelte feleségem pénzének nagy részét. A maradványt felemésztettük, mert orvosi praxisom bevétele iszonyatosan kicsi volt. 1889 végén egy fillér nélkül voltam! Nagyon szomorúvá vált az életem.
Végül már nem bírtam kitartani, és be kellett vallanom feleségemnek a teljes állapotot. Az idő tájt túlságosan büszke voltam. Pénzügyi segítséget senkitől sem fogadok el, mondtam. Ám a szomorúság és feleségem állhatatos kérése kényszerített arra, hogy apósom pénzbeli segítségét elfogadjam. 1890-ben visszatértem Varsóba, azt remélve, hogy orvosi praxisom jobban fog működni.
Az akkori lelkiállapotom iszonyatos volt. Nagyon jól éreztem, ez az utolsó próbálkozásom, és ha nem sikerül, elvesztem. Egy éven át majdnem megőrültem a reménytelenségtől. Végül, hála erőm utolsó megfeszítésének, sorsom kezdett kedvezőbbre fordulni.
Ettől még elégedett vagyok. Mert van kenyerem, és nem szorulok senkinek sem a segítségére.
Három gyermekem van: egy fiam és két lányom. Nagyon fáradt vagyok és elnézését kérem, hogy hosszú levelemmel fárasztottam Önt.
Isten Vele!
Az Ön L. L. (Ludoviko Lazaro) Zamenhof ja
Átdolgozta: Szabadi Tibor J.
(Megjegyzés: Zamenhof egyik kedves ismerősének írta ezeket a sorokat.
Zamenhof a "Ludoviko" nevet csak eszperantó környezetben használta. Valódi neve: dr. LAZAR MARKOVICS ZAMENHOF)
További érdeklődőknek ajánlom figyelmébe az alábbi helyet: http://www.vortaro.hu/zamnom.htm
